Információk, érdekességek

Merthogy te vagy ebben az esetben a társadalmi közeg, amiben a gyerek felnő. Olyan közeg, amelyből megtanulja, hogy milyen is a világ. És eldöntheted, hogy egy tiszteletteljes, normális, embercentrikus világot akarsz, vagy egy olyat, amiben átnéznek az ember(gyereke) feje felett, és tuskó módon bánnak vele és szeretteivel. Ez nem a szülein, meg a nevelésükön múlik, hanem rajtad. 
 

A napokban többször is találkoztam olyan sztorikkal, hogy egy kicsi gyerek (tényleg kicsi!) valamit rosszul csinált. Tudatlansága oka nem az volt, hogy buta, hanem – ahogy az öreg Karak mondta Vuknak – még keveset tud. Még nem volt információja arról a dologról, és nem tudhatta, hogy kéne, mert még nem is volt sosem olyan helyzetben. Még sosem látott kutyát közelről, csak képes könyvben, vagy tévében. Még sosem úszott, pancsolt egyedül a medencében, még sosem ment oda üzemben levő motorkerékpárhoz, stb… 
 

A szülője pedig egyszerűen nem készítette fel erre a helyzetre, mert fogalma nem volt arról, hogy a helyzet eljön. A valóság az, hogy ezekre a helyzetekre nem előre készülünk ám fel, hanem amikor benne vagyunk, tapasztalunk róluk. Mind így tanultunk. Te is, én is. Egyikünk kezét sem fogta – remélem – 24 órán keresztül apu, vagy anyu, mert akkor nyámnyila alakok lennénk, hanem hagyott minket tapasztalni.

Pedig a gyerekek kedvesek, okosak, figyelmesek és szívesen tanulnak, ha jól szólunk hozzájuk. Nem a mi dolgunk megnevelni őket, de a mi dolgunk, hogy ha a gyerek kapcsolódik hozzánk, akkor a saját kereteinket megszabjuk vele szemben. 
 

Ha a gyerek rosszul közelít a kutyánkhoz, akkor állítsuk meg, mondjuk el neki, hogy ez nem volt jó, hogy veszélyes volt, vagy éppen fájdalmas. Tanítsuk meg arra, hogy máskor hogyan tegye. Mivel mi tudjuk, de a szülője nem biztos, hogy tudja. közös érdek.

Ha a gyerek a mednecében az én oldalamat rúgdossa, miért a nagymamájának kell szólnom, miért nem a gyereknek, hogy héhellószia, ez itt az én oldalam és kérlek ne rúgdosd, mert zavar, hanem vigyázz rám kérlek, mert én is vigyázok rád. 
 

Ha a gyerek az én motoromhoz jön közel, nekem kell elmondani, hogy nem szabad hozzányúlni, de bátran megmutathatom neki, hogy hol van a kerék, a kormány, az ülés és a csillogó, színes tank, és akár a bukósisakot is. Mert a gyerek érdeklődött iránta. 
 

Ha képesek tudunk lenni arra, hogy kedvesen, nem bántón, nem kioktatón, a saját magunk és a gyerek biztonságát figyelembe véve beszéljünk velük, mint egy emberrel, -ahogy magunk is elvárnánk azt - akkor egy jobb nemzedék lesz a következő. 
 

Amíg a szülőre mutogatunk, hogy nevelje meg a kölykét, és utána csodálkozunk, hogy a szülő (aki neadjisten maga is megijed, hogy csemetéje mibe keveredett már megint) leoltja az agyunkat. Hiszen ahelyett, hogy direkt a gyerekkel beszélnénk, neki próbáljuk azt mondani, hogy rossz szülő, aki nem nevel elég jól. 

Ki a fene szereti, hogyha idegenek – még ha „igazuk is van” – oktatják ki őket? 
 

A gyerekek nem hülyék. A gyerekekhez bátran lehet szólni. A gyerekeknek azt is lehet mondani, hogy sok vagy nekem – nem kell, és nem is szabad feleslegesen udvariaskodni – és azt is, hogy mit szabad nálunk és mit nem? A saját kereteinket mi szabjuk meg. A gyerekkel szemben is. És ha nem tesszük, akkor sajnos nem a szülő a hibás, hanem mi, még akkor is, ha a szülőt felelőssé tenni kényelmesebb. 

Eszembe jut az a történet, amikor egy ismerős panaszkodott, hogy a vendég gyerekek szétugrálták nála az ágyat, és felháborodottan szidta az anyukájukat, aki nem tiltotta ezt meg. Ismerve az anyukát, aki következetes a gyerekeivel, rákérdeztem. Aztán kiderült, hogy a gyerekek kérdezték, hogy mivel a nagyinál ilyen ágy van, amin lehet ugrálni, itt is lehet-e? Az ismerős néni pedig MEGENGEDTE! Természetesen a gyerekek ezért ugráltak. Kiderült, hogy a néni mindössze udvariasságból engedte, és azt gondolta (??) hogy majd az anyuka mégis megtiltja (??) hiszen ilyesmit nem illik (??) csinálni. 

Amíg mi felnőttek nem vagyunk egyenesek és következetesek, amíg nem a gyerekhez beszélünk, ha a gyerekkel van megbeszélnivalónk, hanem átdumálunk a felük felett, addig miért csodálkozunk, hogyha a gyerekek nem figyelnek ránk?