Információk, érdekességek

Zajok a kisbaba körül

2021. december 03.

A magzatlétben a kicsi minden zajt, hangot, zörejt, zenét végigél, végighallgat az anyaméh védelmében, azonban amint világra jön a baba, kultúránk szokásai szerint elkezdjük mindezektől óvni, védeni. Vajon jót teszünk-e mindezzel a néma környezettel a babának?

A megszokott hangok, amik körülvették, körülölelték a baba pocakbeli napjait, a kinti élet ismeretlen világában bizonyára a stabilitás, a rend, a változatlanság üzenetét hordozzák az újszülött számára. Ezt a biztonságos hangokból szőtt rendet tudatosan is rendezhetjük a kicsi körül, és persze az ösztönök hívó szava is segítségünkre lehet ilyenkor.

Tudjuk, hogy a magzatlétben a zajok jól szűrt formában, de eljutnak a kicsihez, így sejthető, hogy az ismerős emberi hangok örömöt, a ráismerés örömét adják számára, összekötik a pocaklétet a gyerekszoba világával. Az édesanya rezgésként megélt, anyaméhben hallott hangja az első igazi ismerősség a benn és a kinn világa között. Természetesen az újszülöttnek a hangokra, zajokra adott reakciói elbizonytalaníthatják az embert, hiszen a kicsi csak a legerősebb zajokra reagál az első néhány hétben.

A család hangjai óvnak, védenek

A kellemes ismerős hangok megélése a külvilág számára titok maradhat, ezért el is felejtünk „zajongani” az újszülött körül, aki lassan hozzászokik a csendhez, leszokik a hangokról. Félnek a felnőttek attól, hogy a békésen szundikáló apróság nyugalmát megzavarják, ez persze érthető. A családba érkező újszülött általában saját szobát, kiságyat kap, minél távolabb a zajos színterektől, így életünk hangos részét megvonjuk tőle. A babajelzők szinte kis túlzással magányba száműzik őket, pedig a családi zajongások, családi hangok ugyanúgy óvnak, védenek, tanítanak, mint a színes néznivalók, és ugyanúgy biztonságot jelentenek, mint a mama megbízható illata, vagy éppen a mindig ugyanazt nyújtó meleg kis ágyikó. A kicsi megszokott világához kellene tartozniuk a kellemes mindennapok zajainak, hogy később a világgal való ismerkedése közben a kicsi ismerősöket, ismerős hangokat tudjon majd azonosítani. Persze nem kell ezért óriási zenebonát csapni körülötte, elég ha a kellemes, minket is folyton körülvevő hangokat beengedjük hozzá.

Bár az egészséges kisbaba képes hallani, mégis, ahhoz, hogy jól halljon, gyakorolnia, „éreznie”, tapasztalnia kell a hanghullámokat, meg kell szelídítenie őket, mint a rókát a kis hercegnek. Mi felnőttek ezért vegyük őt magunk mellé amikor ébren van, és amíg mi tevékenykedünk, furcsamód azt vesszük majd észre, hogy a szemlélődő baba egyszer csak alvó babává lesz, mintegy elfáradva, de békében, hogy közelünkben, zajaink közelében lehet.

Zajos szundikálás

A példa ereje mindig meggyőző, így saját életemből kerestem egy egészen meggyőzőt a zajok baráti világáról. Nem sokat kellett keresgéltem, inkább azt volt nehéz, hogy melyiket is írjam le, hiszen ahogy előrehaladtunk az időben (mi felnőttek öregedtünk), nőtt a családban az egy főre jutó csemeték száma, úgy lett egyre zajosabb minden történet, és úgy lettek a csemeték is egyre zajtűrőbbek.

Néhány éve a dédi 80. szülinapjára összesereglett a család apraja-nagyja, túlsúlyban az aprajával. A legkisebb akkor két hónaposan egy kis hordozóban pislákolta körbe a népes sereget, nem voltunk csendesek, a felnőttek beszélgettek, nevetgéltek, a kisebbek viszont rohangáltak, összezördültek, harcoltak és kibékültek, nem mellékesen oltári zajt csapva. A „gyerekfelügyelő” felnőttek a legapróbbat kivéve mindenkivel foglalkoztak (ő volt az egyetlen, aki nem változtatta percről percre a helyét), bár a zajszintet senki nem akarta csökkenteni, lévén belenyugodtunk, ahol ennyi gyerek van összezárva, ott ez a természetes. A kicsi két hónapos nézelődött, aztán egyszer csak valaki arra figyelmeztette a családot, hogy „Nini, Gellért elaludt!”

Csak csönd nem volt körülötte, de valahogy mégis az a kellemes, biztonságos, nyugodt légkör vette körül, amiben a zajok is barátok voltak számára.    

A zajok elringatták, körülölelték. Aztán ebben a körülölelő nagy hangzavarban aludt majd három békés órát, mi felnőttek néha boldog, kicsit irigykedő, de jóleső pillantással nyugtáztuk, lám milyen jó neki.

Aztán amilyen békésen elaludt, olyan békésen nyitogatta szemecskéit, és a vidám életteli ébresztő néhány percig még az éhség jelenlétét is elnyomta benne, de győzött az életösztön. Kinyitotta a száját, és mi tagadás ő nyert, övé volt a mindent legyőző hangerő, és az azonnal teljesítendő parancs. Mindenesetre kaphatott volna saját kis szobát is, távol a zajoktól, élettől, ahol tapasztalatból tudom, kis esélye lett volna annak, hogy elalszik. Mert nem a megszokott ágyacska fogadta volna, vagy körözhettek volna vég nélkül babakocsikázva vele a nagyik, hogy egy negyedórácskát szunnyadjon. De a rutinos, többgenerációs sokunokás család már nem próbálkozik ezekkel, lesz ami lesz, a legkisebbet is beengedi az arénába, óvja, védi, de amit adhat neki, azt megadja. Megadja a családi, emberi, mindennapi zajokat, amik félig tudássá, és félig álommá szelídülnek a kicsi fejében.

Ne óvjuk mindenáron a hangoktól a kicsiket, hiszen szükségük van az élő hangra, nem a tévé, rádió műhangjára, hanem a család a biztonságos környezet zajaira.     

Gáll Edina
logopédus